A fejezetről annyit, hogy ez nem lett olyan hosszú, mint szokott... és - talán örömötökre, esetlen bánatotokra - Ross karakterét szépen lassan szeretném átformálni az ÉN elképzeléseim szerint. Elvégre ez egy FanFiction, szóval csak a karakterek neve ugyanaz, mint a valóság, s vannak írók, akik megragadják egy-egy személy alapjellemét és azon a szálon futnak tovább. Én szeretek egyedi lenni és kitűnni mindig, szóval remélem nem bánjátok, hogyha egy olyan Ross lesz a továbbiakban, aki nagyban különbözik az előző fejezetbeliekhez. :)
"- Srácok! - tört be Calum. - Kiabálást hallottam és rohantam, ahogy csak tudtam! - odafutott mellém. - Emma jól vagy?
- Én igen, de Ross-ra ráférne egy kiadós átalakulás... - nem néztem Calum-ra, a szöszi arcát vizsgáltam, de semmi értelmeset nem tudtam kivenni belőle.
- Gyere menjünk! - hurcolt ki a vörös, és mikor bezárult mögöttem az ajtó, abban a pillanatban nyitottak meg a könnycsatornáim ajtajai, és akaratlanul is Calum ízléstelen mintás pólójára hanyatlott a fejem és keservesen zokogni kezdtem."
- Annyira sajnálom! - kértem bocsánatot, és próbáltam letörölni a könnyimet a textilről, bár tudtam, hogy már rég beszívta az anyag.
- Pelus felső. - nevetett. - Tényleg szívja a nedvességet... - erre már nekem is mosolyognom kellett.
- 5 perc emberek! - hallottunk egy szócsőből hallató hangot. Gondoltam a rendező lehetett.
- Megyünk? - kérdezte és már indult volna, de mivel nem mozdultam, így furcsán méregetni kezdett.
- Öhmm... még átöltözöm. - tájékoztattam, s azonnal megértett, úgyhogy abbahagyta a méregetést. Ross abban a pillanatban lépett ki az öltözőmből. Találkozott a tekintetünk, de csak egy századmásodpercre, mégis annyi érzelmet véltem felfedezni benne... harag, megbánás, koncentrációhiány, de a legundorítóbb, hogy eluralkodott rajta a féltékenység! S nem értettem, mi okból?
Becsapta maga mögött az ajtót, és elviharzott a saját térfelére. Mielőtt mélyebben belemerültem volna a gondolkozásba, gyorsan megrohamoztam a szobám és magamra kaptam a pom-pom egyenruhám, és felkötöttem copfba a hajam, s mentem is. Persze útközben elkapott egy fodrász és egy sminkes, s menet közben alakítgattak rajtam, miközben halkan szitkozódtak, hogy nem értik, hogyan lehet ilyen ocsmányul felkötni egy hajat?
*~*
Elkezdődött a forgatás! Az első jelenetem Riker-el volt. Eléggé féltem, főleg, hogy máris csókolóznom kell vele!
- ENNYI! - kiabálta a rendező. - Megvesszük! [...] Mi? Ohh, hogy ezt nem a rendezők mondják? - lepődött meg. - Mindegy. Szép volt! 5 perc szünet, srácok!
- Mi a baj, Em? - érdeklődött Riker. Nem válaszoltam, csak elindultam a zongora felé és leültem a székre. Rik elfoglalta a mellettem lévő helyet, s várt. Gondolom várta, hogy válaszoljak, de minek? Hosszú lett volna. Borzasztóan hosszú lett volna! És rettentően bonyolult. Én magam sem értem még az egészet.
- "Akkor talán beszélned kéne vele, hátha ő tud segíteni!" - mondta belül egy hang.
- "Ajj, kopj már le! Mindig mindenbe beleszólsz!" - vitatkoztam. - "Riker-nek ehhez a dologhoz semmi köze!"
- "Mihez? Hogy lefeküdtél az öccsével?" - fejen találta a szöget... - "Tudom, hogy átélnéd újra. Lehet, hogy csak azért, hogy immáron emlékezz is rá, de át AKAROD élni újra! - már épp visszaszóltam volna neki, mikor az említett szöszi belépett az ajtón.
- Öhmm... - kicsit kényelmetlenül érezte magát. Láttam rajta, hogy el akarja küldeni a bátyját, de nem tudta hogyan mondja meg neki.
- Na jó, azt hiszem, én most hagylak titeket... beszélgetni. - tekintete kettőnk közt cikázott, szerintem várta, hogy valamelyikünk visszatartsa, de valamiért egyikünk sem tette, így komor arccal elsétált. Miért nem mondtam, hogy maradjon nyugodtan?! Nem akarok Ross-al beszélni. Nem, nem és NEM! Felálltam a székről, s gondolatban gyorsan kerestem egy indokot, amivel leléphetek innen MOST.
- Megyek megkeresem Laurát. - szívem hevesebb lüktetésre váltott abban a pillanatban, amikor elmentem mellette. Remélem értette a célzást!
De bármiféle erőfeszítés nélkül visszatartotta a karomat, szóval feltételezem nem értette, hogy nem akarok beszélni vele.
- Maradj. - "kérte" sötét tekintettel. Nem tudom, miért, de akaratlanul is kicsit megrémültem tőle. Aranybarna írisze mintha egyre sötétült volna... lassan olyan fénytelen árnyalatúvá vált, hogy gyakorlatilag kitakarta a pupilláit.
Féltem, de ahogy egyre jobban kezdtem megismerni a múltját és a jelenét, sokkal magabiztosabbá váltam vele szemben.
Nem mondott semmit, csak fürkészte az arcomat, én pedig ahelyett, hogy kiakadtam volna, inkább próbáltam a szemében keresni a válaszokat a fel nem tett kérdéseimre.
- 4 perc maradt. - közöltem vele, de nem mozdultam. Látta rajtam, hogy már mennék. Érezte, hogy ez a "beszélgetés" nem úgy fog sikerülni, ahogy ő azt eltervezte, mégsem enyhített szorításából a kezemen.
- Ha szükséges, napestig itt tarthatlak, de végig kell hallgatnod! - nem emelte fel a hangját. Sőt! Szinte már suttogott, bár a szoba üres és kihalt volt. Rajtunk kívül senki nem volt bent, s olyan síri csend uralkodott, hogy azt is fülsüketítő zajként érzékeltük, hogyha a másik levegőt vesz. Ross pedig remekül kihasználta ezt... az agyamra ment, ahogyan egyre szaporábban kapkodta a levegőt. Nem tudom, mi lehet annyira észveszejtően fontos, hogy ennyire rá kell készülni, de kezdek ideges lenni tőle.
- Megkockáztatom, hogy elszökök. - mondtam és kitéptem a praclimat az övé közül. Pár monumentális pillanatig még végighordoztam szemem az alakján, majd megfordultam és követve Riker példáját, kimentem. Vagyis kimentem volna... ahogy kinyitottam az ajtót 3 ismerős alak esett be.
Laura, Calum és Riker.
- É...én... - kezdett bele Calum. - Megígértem, hogy vigyázok rád.
- Aggódtam a bátyámért. - csatlakozott hozzá Riker.
- Ártatlan áldozat vagyok! - emelte maga elé a kezét védekezően Laura. Tudomást sem véve róluk, elhaladtam mellettük, le a lépcsőn.
*~*
A forgatás többi része zökkenőmentesen telt, Ross-al is megtaláltam a közös hangot, sokat nevettünk és viccelődtünk! Na persze ez részemről csak puszta színjáték volt.
- Ez volt életem egyik legjobb napja! - örvendezett Ross a hazafele úton a kocsiban. (Riker maradt még egy kicsit, hogy beszéljen a rendezővel. Nem tudtam, miért, de ő dolga, nem szólok bele.)
- Ahha, ja. Tényleg jó volt. - válaszoltam közömbös hangon, s közben végig az utat kémleltem.
- Valami baj van? A forgatáson még tök vidám voltál... - na ne mondd!
- Tényleg azt hiszed, hogy megbocsájtottam és elfelejtettem mindent? - nem kiabáltam. Továbbra is a keskeny sávot tanulmányoztam, ahová befordultunk egy kis idő múlva.
- Hát én... hisz... nem is tudom. - dadogott.
- Világéletemben jó színésznő voltam. - vallottam be. Éreztem magamon a kissé megvető pillantását aziránt, hogy nem illik ilyennel kérkedni, ezért folytattam: - Úgy értem már egész kiskorom óta minden reggel, mikor felkeltem... magamra kellett tuszkolnom egy láthatatlan maszkot. Ettől mindig úgy tűntem, mintha boldog lennék és semmi gondom lenne, holott legbelül gyűlöltem mindenkit apám miatt! - el sem hiszem, hogy el tudtam mondani mindezt úgy, hogy még csak meg sem rebbent a szemhéjam. Talán túl sok emlék gyötört, ami miatt már felesleges aggódnom. A tükörből láttam, ahogyan a szöszi együtt érző pillantást küld felém, majd vissza is tért a valóságba, ahol egy részeg gyalogos átrohant előttünk, ő pedig akkorát fékezett, hogyha nem tart vissza a biztonsági öv, tutira lefejeltem volna a szélvédőt.
- Idióta!! - kiabáltam rá. Folytattam volna, de rájöttem, hogy nem éri meg kockáztatni a - most már bekövetkezett - hírnevemet. Hmm.. "Emma Felton ordibál egy részeg férfival." Nem is lenne rossz szalagcím.
- Haah.. az emberek mind türelmetlenek. - jegyezte meg Ross.
- Ezt hogy érted? - ránéztem. Tényleg érdeklődve habzsolta a szavaimat. Jó érzés volt de egyben felkavaró is. Nem sűrűn történt még, hogy bárkit érdekelne a véleményem, úgyhogy gondoltam most kihasználom az alkalmat. Tekintete visszavándorolt az útra, s folytatta:
- Valamit el akartam mondani az öltözőben, emlékszel? - némán bólintottam. - Mikor 9 éves voltam hangszálszakadással kórházba vittek a szüleim. - mivan?! - Ott azt mondták, hogy lehetséges a műtét, de nem valószínű, hogy teljes lesz a siker. Hozzátették, hogy vagy néma maradok örökre vagy... nem tudom már mi volt a másik lehetőség, mert rögtön rávágtam, hogy inkább meghalok!
- De miért? - szökött ki belőlem, pedig nem akartam tapintatlan lenni. Ross szerencsére nem vette tolakodásnak, inkább csak elmosolyodott, hisz legalább már hozzászólok és ezt haladásnak vélte. Tudod, Emma... túl előítéletes vagy, mondták már? - viszonoztam a mosolyát, s aprót bólintottam. - A zene az életem. - folytatta. - Ha nem énekelhetek, meghalok. S inkább halok meg önként, minthogy belül összetörjek... éreztél már valaha akkora csalódást olyan valaki iránt, hogy utána úgy érezted elhunyt egy részed? - nem válaszoltam, de pontosan értettem, hogy mire gondol. - Végül anyáék azt mondták, hogyha a halált választom, ők is jönnek velem! Nem hagynak egyedül... akkoriban sok időt töltöttem a kórterem falai között és rájöttem, hogy az embereknek előttük áll az egész élet, hosszú évtizednyi idő, s mégis azt mondják, hogy nincs idejük erre vagy arra. Elfoglaltak, be vannak táblázva, tele a naptárjuk és észre sem veszik, hogy mennyi mindenre tudnának időt szakítani, ha akarnának. Ha valóban fontosnak tartanák az életet, s nem csak a karrierjüket, a pénzkeresést és azt, amit megszokásból, rutinból végeznek. Én kiskoromtól kezdve megtanultam, s azzal is teljesen tisztában voltam, hogy rengeteg időm van, noha ezzel a másik énem vitatkozott volna. Bármennyire is tartottam most már végtelennek az időm, az örökké mégis csak véges volt, s pontosan ezért tudtam meg értékelni minden percet és pillanatot. Volt időm észrevenni az apróságokat, például, hogy Riker, Rocky és Ellington folyton a hajukba túrnak igazításképp; hogy Laura minden szerdán inget visel; hogy Rydel minden nap hajat vasal, végül kétnaponta úgy dönt, hogy inkább begöndöríti. Néha komolyan féltem tőle, hogy végül nem vesz észre a gravitáció és elrepülök. Na nem mintha ellenkeztem volna, úgyis mindig szerettem volna repülni, átrepülni a világot, ide-oda utazni. - nevetett. - Például sosem láttam este Londont az óriáskerékről, elakartam menni Olaszországba is és egy horrorfilmet is meg akartam volna nézni, mert mindig féltem tőlük, így ez kimaradt a programjaimból. De ezekre már nem volt időm, sem lehetőségem. Nem volt más választásom, csak a pillanatoknak éltem, amik néha többet rejtettek, mint amiket észrevettem hosszú éveim során. Na megjöttünk! - mosolygott, s kiszállt a kocsiból. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt az idő. Még mindig nem tudom felfogni, amit Ross mondott... az anyósülés felőli oldal is kinyílt. A szöszi segített kiszállni, majd visszacsukta és gondosan lezárta J-Lot.
- De miért? - szökött ki belőlem, pedig nem akartam tapintatlan lenni. Ross szerencsére nem vette tolakodásnak, inkább csak elmosolyodott, hisz legalább már hozzászólok és ezt haladásnak vélte. Tudod, Emma... túl előítéletes vagy, mondták már? - viszonoztam a mosolyát, s aprót bólintottam. - A zene az életem. - folytatta. - Ha nem énekelhetek, meghalok. S inkább halok meg önként, minthogy belül összetörjek... éreztél már valaha akkora csalódást olyan valaki iránt, hogy utána úgy érezted elhunyt egy részed? - nem válaszoltam, de pontosan értettem, hogy mire gondol. - Végül anyáék azt mondták, hogyha a halált választom, ők is jönnek velem! Nem hagynak egyedül... akkoriban sok időt töltöttem a kórterem falai között és rájöttem, hogy az embereknek előttük áll az egész élet, hosszú évtizednyi idő, s mégis azt mondják, hogy nincs idejük erre vagy arra. Elfoglaltak, be vannak táblázva, tele a naptárjuk és észre sem veszik, hogy mennyi mindenre tudnának időt szakítani, ha akarnának. Ha valóban fontosnak tartanák az életet, s nem csak a karrierjüket, a pénzkeresést és azt, amit megszokásból, rutinból végeznek. Én kiskoromtól kezdve megtanultam, s azzal is teljesen tisztában voltam, hogy rengeteg időm van, noha ezzel a másik énem vitatkozott volna. Bármennyire is tartottam most már végtelennek az időm, az örökké mégis csak véges volt, s pontosan ezért tudtam meg értékelni minden percet és pillanatot. Volt időm észrevenni az apróságokat, például, hogy Riker, Rocky és Ellington folyton a hajukba túrnak igazításképp; hogy Laura minden szerdán inget visel; hogy Rydel minden nap hajat vasal, végül kétnaponta úgy dönt, hogy inkább begöndöríti. Néha komolyan féltem tőle, hogy végül nem vesz észre a gravitáció és elrepülök. Na nem mintha ellenkeztem volna, úgyis mindig szerettem volna repülni, átrepülni a világot, ide-oda utazni. - nevetett. - Például sosem láttam este Londont az óriáskerékről, elakartam menni Olaszországba is és egy horrorfilmet is meg akartam volna nézni, mert mindig féltem tőlük, így ez kimaradt a programjaimból. De ezekre már nem volt időm, sem lehetőségem. Nem volt más választásom, csak a pillanatoknak éltem, amik néha többet rejtettek, mint amiket észrevettem hosszú éveim során. Na megjöttünk! - mosolygott, s kiszállt a kocsiból. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt az idő. Még mindig nem tudom felfogni, amit Ross mondott... az anyósülés felőli oldal is kinyílt. A szöszi segített kiszállni, majd visszacsukta és gondosan lezárta J-Lot.
A családja természetesen tudott a hangszalagszakadásáról, és az azután történtekről, de ahogy rémlik nem hiszem, hogy valaha nyilvánosság elé került volna ez a sztori... miért őrzi ennyire féltve? Ha elmesélné, csak még jobban imádnák őt, hogy ennyire a zenének él! Valami biztos, hogy van még a háttérben. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a történet! Egyáltalán miért mondta ezt el nekem? Nem tartozom a családtagjaihoz. Semmi jogom nem lett volna, hogy tudjak olyanról, amit másoknak nem szándékozik kinyilvánítani!
Vagy ha tényleg ennyi a sztori és igazat mondott - elvégre miért kamuzott volna? - akkor tartozom neki annyival, hogy én is megosszam vele egy titkomat? De mi van, ha csak azért csinálta, hogy elbizonytalanítson és tényleg kitárjam magam neki?
Mindez abban a pár másodpercben játszódott le bennem, amíg a kocsifelhajtóról átsétáltunk a bejárati ajtóhoz.
