*14. Fejezet*

Sziasztoook! Visszatértem :D Na jó, ez így látszik szerintem! Nagyon-nagyon-nagyon (és még 3 milliószor nagyon) sajnálom hogy csúsztam 1 hónapot az új résszel.. iszonyatosan féltem, hogy emiatt elvesztelek titeket! Technikai problémák adódtak, de kötelességem elmondani, hogy közben a füzetecskémet napról napra új ötletekkel bombáztam! Szóval visszatértem :)
Nos.. mit is mondjak el a fejezetről.. elég "érzelmesre" sikeredett :D És külön közlemény Klaudiának: Most már hozd vissza Stefanie-t, mert visszaraktam neked McKenzie-t xd

"- Hol vagyok? - kiabáltam. - Hahó!! Van itt valaki? - semmi válasz. Nafasza.. akkor most mit csináljak? A semmi közepén katicákat számolni nem a legérdekesebb dolog..

- Emma? - szólított meg valaki. Azonnal hátrafordultam, mert onnan hallottam a hangot. - Már itt vagyok! - incselkedett velem megint egy másik oldalról. Ezt eljátszotta vagy 6x, aztán a végén beleuntam.

- Jó, most már elég! Ki vagy? - kérdeztem.

- Hát nem ismersz meg? 17 év után elég sértő, hogy nem emlékszel rám.. - nem lehet...!!

- McKenzie? - lefagytam teljesen. Ez... ez biztos csak valami rossz vicc!"

- Hogy vagy Emma? - kérdezte tőlem, de még mindig nem láttam őt. - Történt valami érdekes mióta nem vagyok ott?
- Mire célzol ezzel?
- Nincs esetleg bűntudatod? - most miért kérdezi ezt?? Hirtelen megjelent előttem. Elég nyúzottnak nézett ki.. vörös haja félig eltakarta az arcát és fehér menyasszonyi ruhája cafatokban lógott rajta, csak épp itt-ott takarta el a testét. Nagyjából úgy képzeljétek el őt, mintha kilépett volna a Kör című filmből Samara, csak éppen nem fekete, hanem vörös hajjal.. elég rémisztő külseje volt.
- Nem értelek.. - válaszoltam.
- Te öltél meg! - meglepett a higgadtsága. Nem is förmedt rám.. hovatovább inkább mintha hangosan gondolkodott volna.
- Ez nem igaz! - védtem meg magam. - Nem az én hibám volt!
- Felesleges mentegetőznöd. Tudom, hogy te voltál. - rántotta meg a vállát.
- Teljesen félreérted! Mégis miért akartalak volna megölni? A legjobb barátnőm voltál! - egyáltalán nem logikus, amit Mack állít. Kathleen hibája volt az egész! Neki pedig Ross mondott olyanokat, aminek ez lett a következménye, szóval én nem tehetek róla..
- Szóval azt mondod, hogy Ross hibája volt az egész és nem a tiéd? - WHAT?! - Hallom mire gondolsz. - világosított fel, közben elindult valamerre és körbe-körbe járkált előttem. - Azt is hallom, hogy Ellington azt mondja neked: "Tudod nem rég óta ismerlek ez tény.. de úgy érzem vonzódom hozzád!" - itt kicsit megállt egy pillanatra. - Fujj, de nyálas! - majd tovább járkált. - Tényleg mondott neked ilyet?
- Miért olyan hihetetlen? - lepődtem meg. Tényleg ennyire gyávának tűnnék? Mindenki tökre lebecsül engem.. ez kurvára nem igazságos!
- Az élet sem igazságos, Emma. - vágott a gondolataimba.
- Na jó, most már tényleg fejezd be! - kiabáltam rá, jelezve, hogy a gondolataim az ÉN személyes dolgaim, nem tartozik rá. Félmosolyra húzta a száját, majd eltűnt. - Mack! - kiáltottam utána. - McKenzie! McKenzie Hudgens azonnal gyere vissza, még nem végeztem!
- Jólvan már szöszi! Itt vagyok. - nevetett a hátam mögött. Megfordultam és fent ült egy fa egyik ágán és épp a körmeit nézegette. - Egyébként mit akartál még mondani? - már épp kinyitottam a számat, mikor egyszer csak eltűntem. Nafasza..

*~*

Fülsüketítő sípolás ütötte meg a fülem.

- Sikerült! - hallottam, hogy egy férfi felkiált. - Stabilizáltuk az állapotát doktor úr!

- Infúzióra kötötték Dave? - kérdezett vissza egy másik.

- Máris doktor úr! - mi folyik itt? Egy pillanatig még vártam, hátha hallok még hangokat, de megszűntek. Néha-néha a zajok beszűrődtek a nyitott ajtón, amit az orvosok nyitva hagytak az átjárhatóság miatt, de aztán végül azok is hallgatni kezdtek. Fel akartam ülni, de valami nem engedett. Úgy éreztem magam, mintha le lennék kötözve.
- A látogatás engedélyezett, de egyszerre csak 1 valaki mehet be. - hallottam. - Maga a beteg rokona?
- Igen, az unokatestvére vagyok. - Ismerős volt a hangja, de nem emlékeztetett senkire. Hallottam, hogy a léptei egyre szaporábbak, s mikor mellém ért a lélegzetvétele is felgyorsult. Nem kellett csendet kérnem, hogy halljam szíve ritmustalan dobbanását.. aggódás tükröződött vissza a hangjában. - Emma? Mi.. mi történt veled? - kérdezte szaggatottan. Kezébe ragadta a kezem és lágyan simogatni kezdte. - Istenem, annyira sajnálom! Bárcsak ott lettem volna veled..
- Ke..Kevin.. - dadogtam halkan. A szemem még alig volt nyitva és még az eszméletem sem volt teljesen a helyén, de ezt a hangot bárhol azonosítani tudom.
- Csss.. - csitítgatott. - Semmi értelme még jobban legyengülnöd. Istenem.. annyira sajnálom Me! - kigördült egy könnycsepp a szeméből, amit próbált eltakarni de éreztem ahogy rácsöppen a bőrömre, ami azon nyomban felszívta azt, mint valami szivacs. Eléggé ki lehettem száradva, ha ennyire kívánja a bőröm a nedvességet.
- Elnézést, uram! Vége a látogatásnak! Kérem fáradjon ki! - szólott egy fiatal hölgy.
- Mi? De még csak most érkeztem! - a kezemet erősen magához láncolta, jelezve, hogy nem akar elmenni.
- Nagyon sajnálom, de a betegnek pihenésre van szüksége.
- Én.. jó..jól vagyok.. - próbáltam Kevin segítségére sietni. Én sem akartam, hogy elmenjen.
- Nem, nem Ms Felton. - nézett a táblára, ami az ágyam mellé volt függesztve tele mindenféle adattal rólam. Fogalmam sincs, hogy ki adta meg ezeket a személyes dolgokat rólam, de futtában áttanulmányoztam és még igazak is voltak az információk. - Maga most pihen, de még ma meglátogathatják. Jöjjön kérem! - megragadta Kevin karját és magával húzta.
- "Ne! Hozza vissza!" - kiabáltam magamban, mert erőm nem volt hangot kiadni magamból. Miért csinálják ezt? Szükségem van rá! De... mégis mit keres ő itt? Istenem... olyan régen találkoztam vele. Bőven volt 3 éve, sőt! Talán akkor láttam utoljára, mikor még McKenzie-vel járt... Naigen, az sem most volt! Mack... annyira hiányzik! Milyen boldogok voltunk.. 3-as "randira" mentünk mindig a McDonald's-ba... még mindig emlékszem, ahogy Kevin eljátszotta 14 évesen az ősrégi Mekis poént, amikor mindenféle hülyeséget válaszolt a kérdésekre ("Itt fogyasztja el?" "Nem, annál az asztalnál." stb..). Mekkora forma volt már akkor is. Aztán megcsalta Mack-et az unokatesójával.. igen ez a Stellás dolog valahogy kiesett az emlékezetből. Még mindig kérdés számomra, hogy hogy tudott beleszeretni Stellába.. pont a saját unokatestvérébe!
Elmélkedésemet és a múlton való rágódásomat ismét egy ajtónyitódás zavarta meg. Beszaladt hozzám és egy gyors puszit nyomott a homlokomra. Időm sem volt azonosítani az illetőt, mert máris kiviharzott. Elnéztem balra, az ablak irányába, ami a folyosóra nézett. Kevin ott ült az egyik padon, arcát a tenyerébe temette, s ritmustalanul dobogott a jobb lábával. Semmit sem változott! Ugyanez az emlék maradt meg róla, csak akkor nem én voltam az aggódása tárgya, hanem Mack. Ajj basszus miért kell nekem mindig felhoznom őt?! Könnyes szemekkel visszakényelmesedtem a párnámra. Nem volt kedvem most semmihez.

*~*

Végre álomba szenderültem olyan 2 másodpercre, mikor megint ajtónyitódást hallottam!

- HAGYJATOK MÁR BÉKÉN! - kiabáltam és kapálóztam, mint valami diliházból szabadult idióta és mérgemben a látogatómnak vágtam a kispárnámat.

- ... oké, akkor majd visszajövünk később.. - illetődött meg. Riker!

- Jaj ne haragudj Rik! - szabadkoztam. Apró mosolyra húzta a száját és közelebb jött. Finoman visszadobta az ölembe a vánkost, odahúzott magához egy széket és kényelmesen elhelyezkedett mellettem.

- Hogy vagy? - érdeklődött.

- Miért vagy itt? - kérdésre kérdéssel válaszolni.. ez is csak az én őrült logikám.
- Mert érdekelt hogy vagy. - nevetett. Jó igaz.. hülye kérdés. - Stellával hoztunk kaját. - rakta le az ágyam mellé a csíkos szatyrot, benne - ahogy láttam - kifli, zsömle, sajt és valami üdítőital volt.
- Hogy szereztetek ennyi mindent? - tört ki belőlem a legelső kérdés.
- Érdekes ki sztori.. - nevetett Riker és lehajtotta a fejét mintha szégyellne valamit.
- Mire vett rá már megint a húgom? - az arcom szörnyen sajgott de arra volt energiám, hogy a szokásos stílusomhoz megfelelően felhúzzam az egyik szemöldököm, hogyha kérdőre vonok valakit.
- ... maradjunk annyiban, hogy kölcsönbe kaptuk "valakiktől". - némileg hangsúlyozva mondta a 'valakiket'. Próbálta gyorsan leszögezni a témát a szőke szépfiú.
- Értem.. és mégis melyik végterméket szeretnék visszakapni azok a "valakik"? - emeltem ki én is a 'valaki" szócskát. - Ami alul jön ki vagy ami felül? - Riker némán meredt rám, nyilván nem értette, úgyhogy muszáj volt felvilágosítanom. - Úgy értem barna legyen vagy hányásszínű? - Na most már érti.. feltételeztem abból, hogy kissé kitágultak a pupillái és dermedten vigyázzba állt még a szivárványhártyája is.
- Csak edd meg.. - válaszolt tömören mikor visszatért a Földre.
- Öhmm.. Riker! - már épp felállt, hogy hagyjon pihenni, de muszáj volt valakinek elmondanom ami Mack-el történt az imént.
- Igen?
- El kell mondanom valamit.. - kezdtem bele, de megtorpant.
- Emma.. nézd én.. - vágott közbe. - Aranyos lány vagy meg minden de.. én nem..
- Jézus dehogy! - nyugtattam meg, bár kissé ideges is lettem. Lehet, hogy ő hozzá van szokva, hogy minden lány őt akarja de bele kell, hogy tiporjak a lelkébe, hogy a 'Felelsz vagy Mersz'es csók után se éreztem semmit. - Nem erre céloztam.. - elmondhattam volna neki, amint gondoltam, de nem láttam értelmét.
- Ohh.. ez esetben vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit! - egyetértésemet egy bólintással jeleztem, majd folytattam. - Nos.. ez most érdekesen fog hangzani és nem is biztos, hogy elhiszed. Nem kérem, hogy értsd meg csak hallgass meg! - vártam a reakciót, de semmi. Hátjó.. - Szóval.. jajj hol is kezdjem? - felültem lassan és óvatosan az ágyban, persze Riker segítségével, mert egyedül fix, hogy nem sikerült volna. Átült az ágyamra; keze a derekamon pihent. Eleinte még védőkarként ha esetleg visszaesnék, aztán már csak ott maradt. - Najó elmondom csak úgy. Kibököm. Mindenféle kertelés nélkül.. - vártam, hátha Riker közbeszól, de semmi. Reménykedtem, hogy esetleg ránk nyitnak és akkor megúszom ezt a dolgot! Nem is értem miért kezdtem bele. - Beszéltem McKenzie-vel. - böktem ki végül. Semmi reakció?!?!
- Én is beszéltem már vele, de, hogy jön ez most ide?
- Nem, félreérted! Úgy értettem, hogy MOST beszéltem vele. Úgy nézett ki, mint egy zombi, de ő volt az! Ez biztos! - hitetgettem, bár sokkal inkább magamnak, mint Rikernek.
- Jól van, Emma. Feküdj le és pihenj! Számomra is megrázó volt, ami történt vele, és azok után, amiket most itt összehordtál, feltételezem neked még jobban. - válaszolta nyugodtan és már rendezgette a nagypárnámat, hogy kényelmes legyen, mikor visszafekszem.
- De, Riker te ezt nem érted! - próbáltam folytatni, de megint bejött egy nővér. HAGYJANAK MÁR BÉKÉN KOMOLYAN! Épp beszélgetünk!
- Jó napot, Uram! Maga a beteg rokona? - kérdezte tőle.
- Nem, én a közeli barátja vagyok.
- Értem. Ebben az esetben fel kell tennem pár kérdést. - a hölgy ránézett a parafatáblájára, amin gondosan elrendezett papírtömkelegek voltak. Amíg ő nézegette a lapokat volt időm megvizsgálni az arcát. 19-20 éves lehetett max.. csinos, szőke nő. Nem is értem, ennyi idősen miért az ápolói hivatást választotta. Sokkal jobban megélt volna mondjuk autómosóként.. - Hány éves?
- 22. -hangzott el ismét a válasz.
- Mi a foglalkozása? - Komolyan? Ezt nem tudni? HAHÓÓÓÓ! HISZ Ő RIKER ANTHONY LYNCH!
- Zenész. - nem fejtette ki bővebben, de láttam rajta, hogy kicsit élvezi, hogy a lány nem ismeri.
- Menstruál-e? - kérdezte, de közben még mindig nem nézett fel a lapjáról.
- Tessék?!
- Oh! - na most már felnézett és elmosolyodott. - Elnézést, kötelező kérdések!
- Ebben az esetben már 2 hónapja nem jött meg.. kezdek félni! - játszotta a szomorú kisfiút Riker.
- Ha gondolja bent tarthatjuk magát megfigyelni. A kispicúrnak is kell a nyugalom. - célzott Riker magzatjára. De a végére természetesen mindketten nevetésben törtek ki, majd a nővér kiment.
- Jól láttam, hogy flörtöltél az ápolónőmmel? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Mi? Nem! - vágta rá gyorsan, de lopva azért még utánanézett. Szórakozottan csettintettem az arca előtt 2x, hogy visszatérjen a valóságba.
- Emlékeztetlek, hogy a húgommal jársz, és attól még, mert ellenzem a kapcsolatotokat, kinyírlak, ha megcsalod Stellát. - közöltem vele. Kínjában felnevetett egy aprót.
- Teljesen el vagy tévedve Emma! Megmondtam, hogy pihenned kéne. Nincs a mai teendőim közt, hogy megcsaljam életem szerelmét. - élete szerelme, mi? Ajj Riker.. Riker, Riker, Riker! Annyira gyerek vagy még! Gőzöd sincs róla, hogy mi az a szerelem. Nem veszed észre, hogy Stella rohadtul ki fog használni. Képes volt megcsalni és te mégis visszafogadtad.. elmondhatnám ezt a szemébe is, de semmin sem változtatna. Max annyin, hogy magamra haragítom, az meg jelen pillanatban egyáltalán nem hiányzik.

*Ellington szemszöge*

Itt ülünk már 1 órája legalább.. Nem hiszem el, hogy nem mehetek be hozzá! Mi van, ha valami komoly baja van?
- Annyira aggódom érte! - mondtam. Rydel ült mellettem, mert a többiek nem bírták ezt az őrjítő várakozást és inkább elmentek sétálni. Nem hiszem, hogy Rydel-nek mondtam, amit mondtam de válaszolt.
- Nyugi, Ell! Emma erős lány! Fel fog épülni. - nyugtatott, de nem egészen erre volt most szükségem. Eléggé megvisel a dolog, így kissé ráförmedtem szegényre.
- Honnan veszed? Alig ismered, talán 2 hete! Semmit nem tudsz róla! Mi van, ha komolyan baja esett?!
- Túlélte, hogy az apja elhagyta őt és elrabolta a húgát! Börtönbe került és az expasijának a haverja majdnem kinyírta... szerintem túléli. - a végére kínos nevetés hagyta el a száját. - Rosszul vagyok. - tette még hozzá, majd elviharzott a női mosdó felé. Utánarohantam, de az ajtó előtt megálltam. Egy kis hang azt súgta a fülembe, hogy menjek be és vigyázzak Rydel-re, egy másik viszont pont, hogy ellenezte, mert baszki ez mégis csak egy női mosdó! ... Hát az elsőre hallgattam, így bementem, De közben iszonyatosan reménykedtem, hogy senki sem vett észre.
- Mit keresel itt? - kérdezte tőlem, miközben az egyik csapnak támaszkodott. - Ez a női mosdó. - Tisztában vagyok vele drágám..
- Szerinted hagyom, hogy egyedül ájulj el? Legalább szemtanú legyen! - próbáltam poénosra venni a figurát, de nekem sem volt egyszerű. Elvégre Rydel fontos nekem. Mármint nekünk! Úgy értem, hogy Rydel fontos a bandának és a fiúknak. És nem akarom, hogy bármi baja legyen. Elég nekem Emmáért aggódnom. Közelebb mentem hozzá, mert láttam, hogy nagyon remeg. Egy hirtelen pillanatban kezei elengedték a mosdókagylót és elszédült. Szerencsémre még idejében elkaptam. - Minden rendben? - faggattam.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? - jogos kérdés.
- A biztonság kedvéért azért nem engedlek el. - így álltunk még egy kis ideig. Próbáltam keresni a tekintetét, hogy megtudjam, jól van-e, de hiába próbálkoztam, ő csak rám sem nézett. Nem tudom mi járhat a fejében ilyenkor. Már majdnem feladtam, mikor érdekes döntésre jutott: Száját az enyémre tapasztotta. Nagyon meglepett!
- É.. én sajnálom! Ne haragudj, kérlek! - mentegetőzött.
- Én inkább most megyek... - elindultam az ajtó felé, kezem már a kilincset markolászta, de Rydel utánam szólt, és a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam.
- Szóval ez neked nem is jelentett semmit?
- Rydel! - kezdtem bele. - Pontosan jól tudod, hogy én Emmát szeretem, s tisztában vagy vele, hogy ott fekszik pár méterre tőlünk egy kórházi ágyon, talán élet-halál között és még csak meg sem látogathatom, és képes vagy most közölni, ebben a szent pillanatban, hogy érzel valamit irántam? - Hát ezt nem hiszem el! Miért nehezíti meg ezt az egészet még ő is?! De miért lepődött meg, hogy nem csókoltam vissza? Semmi okot nem adtam szerintem arra, hogy azt gondolja, másképp gondolok rá, mint egy barátra.
- De, Ell én...!
- Nem, Rydel! - vágtam közbe. - Nem akarom hallani. Menjünk ki és tegyünk úgy, mintha ez a csók meg sem történt volna! - ajánlottam fel a remek ötletemet. Látszólag ő ezt nem díjazta annyira, mint én.
- De én nem tudok úgy tenni. Nem fogom letagadni, hogy megcsókoltalak Ellington Lee Ratliff! - Tessék?! - Bármelyik lány egy csettintésre a tied lehetne, de neked mégis az kell, aki észre sem vesz. Miért, Ratliff? MIÉRT?
- Először is, ez nem tartozik rád! Másodszor pedig van jobb dolgom, mint ezt veled megbeszélni! És ha tudni szeretnéd, végre találtam valakit, aki nem a hírnevemért kedvel..
- Nem is kedvel téged! - vágott vissza a szöszi.
- Nem tudhatod! Amúgy is mindig te mondtad, hogy milyen romantikus, ha egy fiú küzd a lányért. Hát megteszem!
- És egyáltalán nem vetted észre, hogy magamra céloztam vele? - a szemei könnybe lábadtak. Legszívesebben  odarohantam volna megölelni, de ezek után elég érdekes lett volna. Nem akarom megbántani, és tényleg nagyon szeretem őt, de csak mint a barátomat vagy, mint vagy bandatársat.
- Abba bele sem gondoltál, hogy... oké, tegyük fel a vita kedvéért, hogy összejövünk. A banda sorsába nem gondoltál bele egyáltalán? Mi van, ha szakítunk? Tönkre tennénk az R5-ot. Ezt te sem akarhatod!
- Őszinte legyek? Leszarom a banda sorsát. Én kockáztatnék. - na ezzel teljesen lesokkolt!
- Rydel, én szeretlek, tényleg! De nem kérheted, hogy válasszak köztetek!
- De, pedig pontosan ezt akarom! Vagy Emma vagy én! - ez biztos, hogy nem Rydel.. ez nem az a pink lady, akit én ismerek!
- Jól van, akkor döntöttem! - biztos vagyok benne, hogy kit szeretnék magam mellett tudni.

Most meg fogtok gyilkolni, de direkt nem legelőre írtam ezt az írói hozzáfűzést! :D Nem akartam lelőni a poént:
"Szándékosan írtam Rydellington részt bele.. és tudom hogy Ell Emmának vallotta be először az érzéseit de terveim vannak ezzel a dologgal kapcsolatban, hogy még jobban megismerhessétek főhősnőnk, Emma benső énjét. Jajj de költői voltam! :D