*10.Fejezet*

Hy Guys! :D Sokatok örömére meghoztam a 10. Fejezetet!
Elnézést a késésért.. a NAGY késésért! Csak fogalmam sincs, hogy hol áll a fejem! Jelen pillanatban örülök neki, ha tudom milyen nap van :D És asszem ma vasárnap.. talán!:D
Ezáltal nos.. nem is tudok sok mindent elárulni a fejezetről.. talán kissé lapos lett, de próbáltam felturbózni, hátha kisül belőle valami érdekes :D Még pontosan nem tudom, hogy az új szereplőknek mennyi szerepük lesz a közeljövőben, szóval megkérném hogy komiba írjátok le mit szeretnétek velük kapcsolatban!
valamint: JÁTÉK ;) Ha elolvastátok a fejit, akkor komiba írjatok bármilyen mondatot, vagy jelenetet vagy bármit amit szeretnétek, hogy benne legyen a következő részben :D Minél örültebb, annál jobb ;)
Szóval jó olvasást!:) Puszi: Dina

"Ross megragadta Rocky karját, s lerángatta a földszintre. Ő pedig vadul kiabált és ordítozott, hogy "Hagyj békén! Segítség! Megtámadtak!"

Gyorsan felálltunk mi is és mentünk utánuk. A szőkeség - karján a gitárossal - kinyitotta a bejárati ajtót, s megindult a kocsi felé.
- Gyertek már! - kiabált nekünk. - Azonnal ki kell vizsgáltatni!"

Rohantunk, amilyen gyorsan csak tudtunk. Sőt, talán még annál is gyorsabban! Mintha meggyújtottak volna egy karót a fenekünk alatt, úgy sprinteltünk a srácok után a kocsihoz. Riker beindította a motort, hogy minél hamarabb elindulhassunk. Na ilyenkor következik be Murphy törvénye: Ami elromolhat, az el is romlik.
Hát persze, hogy most is ez történt!
- A rohadt életbe! - szitkozódott Riker, s kutatni kezdett a zsebében. Kiemelte a telefonját, tárcsázott, s ismét meghallottuk a hangját, amit ezúttal a vonal másik végén lévő illető válasszal jutalmazott. - Halló? Üdv Dr. Burn! Itt Riker Lynch. Sürgősen segítségre van szükségünk...
- Eresszetek már el! Miért tartotok fogva? Mit tettem? - hisztizett Rocky, miközben Ross nem győzte befogni a száját. Ha ez kitudódik tutira címlapra kerülnek, és más sem hiányzik, mint turnészünetben a médiával foglalkozni.
- Azt hiszem már érti, hogy miért.. - szólt megint Riker. - ... igen újból előjött neki! ... Igen! ... Nem! ... Igen! ... Nem! ... Jó rendben! Köszönjük szépen! Kérem Siessen! - ezzel le is rakta a kagylót. Hátrafordult hozzánk. - Jhonny már úton van srácok!
- Mikorra érkezik? - érdeklődött Rydel.
- 5 perc és itt van azt mondta! Elvégre a rendelője nincs olyan messze a házunktól.. - majd mintha valami villámcsapás érte volna: - Basszus, most nem is otthon vagyunk! - ismét elővette a mobilját, tárcsázott és bemondta a címet. - Na, most már minden oké! - mosolygott, mint aki jól végezte dolgát.

Eltelt vagy 10 perc biztos, mire Jhonny megérkezett. Meglepetésünkre egy korombeli fiúval az oldalán.

Dylan Burn                                                                 Dr. Jhonny Burn

- Sziasztok srácok! Megjö... Ohh.. üdvözlöm hölgyem! - lepődött meg mikor meglátott engem.
- Helló! - köszöntöttem én is. Kissé zavarban volt ahogy láttam.
- Öhhm.. Riker! Nem említetted, hogy van egy vendégünk. - szegezte hozzá a kérdést.
- Nos igen.. - nézett rám. - Emma ő itt Jhonny Burn, és a fia Dylan. Srácok, ő itt Emma Felton. - mutatott be minket egymásnak Riker.
- Hmm.. Emma! Milyen gyönyörű név. - hallottam közelről egy hangot. - Talán a viselője is ilyen gyönyörű lenne? - majd megpillantottam a hang tulajdonosát. Dylan volt az. - Ohh.. fiatal, szőke, bombanő! Szuper! - jegyezte meg, de közben folyton Rydel-t nézte.
- Dylan..! - szólt Ratliff. - Ő itt Rydel! - mutatott a szőkeségre. - Ő itt Emma! - aztán rám.
- Hmm.. Mégjobb! - végigmért engem tetőtől talpig, majd kacsintott. Hirtelen nem tudtam mit is megyek, ezért intettem neki a kezemmel és közben vadul mosolyogtam. Jó bevallom a mosolygást nem direkt csináltam, csak nem tudtam abbahagyni. Dylan túl helyes volt. Ratliff odalépett hozzá, s halkan "megfenyegette". Vagyis halkan próbálta de én hallottam:
- Nagyon édes vagy Dylan, de melegen ajánlom, hogy hagyd békén Emmát! - kezdte Ratliff. - Ő az enyém. - Nem tagadom, eléggé meglepődtem azon amit Ratliff mondott, de gondoltam inkább ráhagyom. Legyen az ő gondja. Mellesleg nem vagyok senkié! Csak hogy tisztázzuk.

Míg folyt a munka, Dylan és én leültünk a járda szélére, kicsit távolabb a többiektől, hogy ne zavarjunk. Nem igazán beszélgettünk.. sőt! Egymáshoz se szóltunk.. ami kicsit nyomasztó volt számomra, de mit tehettem volna?
- Szép időnk van! - jegyeztem meg. Basszus! Ennél cikibb mondatot nem is mondhattam volna! Mondtam volna inkább, hogy: "Tegnap jött meg! Gondoltam szólok, mielőtt hülyeséget csinálnánk!" Komolyan, még ez is értelmesebb lett volna.. Dylan elmosolyodott, majd tovább bámulva az aszfaltot csak annyit kérdezett vissza, hogy:
- Tényleg? - nyilván ezt nem arra értette, hogy szerintem tényleg jó idő van-e. Na szép.. most találkozok először ilyen helyes fiúval és ellövök nála egy totál ősrégi nem is nevezném mondatnak dolgot. Hát persze, hogy ez vagyok én. - Édes vagy amikor elpirulsz. - mosolygott, de még mindig nem nézett rám. Szóval elpirultam? Jaj ne..! Hogy bírja ki, hogy nem néz rám és mégis tudja, hogy mi történik velem? Jó, hát nyilván nem nehéz kibírni, hogy ne nézzen rám.. Sajnos én ezt nem tudom megtenni! Én azt kívánom, bár letudnám venni a szemem róla! - Látom, hogy kérdezni szeretnél valamit. Tedd meg! - folytatta. Istenem! Hogy látod, ha ide sem nézel?!
- Hány barátnőd volt? - Úristen.. lőjetek le MOST! Maradtam volna inkább a menstruációs dolognál.. De legalább elértem, hogy a szemembe nézzen.
- Három. - válaszolta. - És neked? - meglepett, hogy nem érezte magát kínosan és még vissza is kérdezett. De gondoltam ez egy jó alkalom a társalgásra.
- Nem vagyok leszbikus. - közöltem vele, mire elnevette magát. Utána esett le, hogy mit válaszoltam! - Mármint.. nekem nem volt még barátom! - javítottam ki magam. - De leszbi sem vagyok! - tettem hozzá. Hát én esküszöm totál szánalmas vagyok.
- Sejtettem, hogy nem vagy leszbikus. - nevetett Dylan. Persze, nevess csak ki! Ennél rosszabb már úgysem lehet.. - Öhm.. Emma! Kérdezhetek valamit? - hajolt közelebb hozzám.
- Mondd! - a szívem egyre hevesebben vert. Nem győztem türtőztetni magam, hogy ne ájuljak el, mikor meghallom az édes hangját. Közelsége megrémített, de élveztem! Lehelete cirógatta az arcomat... úristen MEGTÖRTÉNIK! MOST!
- Miért akar meggyilkolni a szemével a babahajú? - kérdezte, majd furán Ratliff-ra nézett. AJJJ!! RATLIFF MINDENT ELRONTASZ!
- Nem csak a szemével.. - mondtam halkan.
- Tessék?
- Mármint.. nem tudom. - ezt nem hiszem el! Miért élek mindig a tündérmesékben? Hisz gondolhattam volna, hogy nem azt kérdezi: "Lennél-e a 4. barátnőm?" Főleg nem azok után, hogy kijelentettem milyen szép időnk van és hogy nem vagyok leszbi. Már épp kérdezni akartam tőle valamit, mikor Jhonny szólt.
- Dylan! Mehetünk! - őszintén szólva magamban hálát mondtam az apjának, hogy elrángatta mellőlem.
- Akkor... majd hívlak! - mondta Dylan, majd felállt és elsétált. ÚRISTEEEEEEEEN! Azt mondta, majd hív! Azt hittem ott helyben elájulok! Akkor csak van esélyem nála ezek után! Várjunk csak.... hisz nem is kérte el a számomat! Majd beugrott: Ez olyan, mint mikor jelentkezek egy zenekarba és azt mondják: "Majd értesítünk!" Na akkor erről ennyit.. Mindegy már úgysem látom őt soha!
Szomorúan visszaballagtam én is a kocsihoz. Addigra ahogy láttam rendbe szedték Rocky-t - már amennyire lehetséges volt, ugyanis még mindig nem emlékezett semmire, de már legalább nem ordibált. -, megvártuk míg a doktor és fia elhajtanak, majd bevittük Rocky-t a házba.
- Nem kéne felhívni anyáékat? - kérdezte Ross.
- Ne! - tiltakozott rögtön Rydel. - Még várjunk egy kicsit hátha rendbe jön Rocky. Nem kell tudniuk mi történt.. - nem támogattam az ötletet, de inkább nem szóltam közbe.
- Rocky! Emlékszel ki volt az Amerikai Egyesült Államok első elnöke? - kérdezte Riker.
- George Washington. - válaszolta.
- És tudod, hogy én ki vagyok? - folytatta a faggatást a szőkeség.
- George Washington? - kérdezett vissza Rocky.
- Nem! Én a bátyád vagyok! - közölte a tényt, bár látszólag nem sokat segített ezzel. Csak összezavarta szegényt.
- George Washington a bátyám?! - lepődött meg. Na jó, ezt nem kellett volna talán..
- Nem! - akadt ki Rydel, s kiabálva-szótagolva folytatta: - A te bá-tyád Ri-ker Lynch! - na ezen már én is elmosolyodtam.
- Szólj neki, hogy ne kiabáljon velem George! - kérte Rocky Rikert. - És te.. ki vagy? - kérdezte az idegbeteg Rydel-től. - A.. a barátnőm?
- Fuuj nem!! - szegény lány. Már én sajnáltam. Bár egész vicces volt, hogy Rocky nem emlékezett kb. semmire.
- Akkor te vagy a barátnőm? - nézett rám. Egy kicsit ledöbbentem, így meg sem tudtam szólalni. Nyilván a "Hallgatás, beleegyezés!" dolog itt is működik.. Nagy mosolyra húzta a száját és megölelt. Olyan szorosan, hogy levegőt sem kaptam. - Van barátnőm! Van barátnőm! - ezt hajtogatta folyton, én pedig segítségkérően néztem a többiekre. Bár ők nem igazán vették a lapot, vagy ha mégis akkor direkt nem segítettek. Csak nevettek rajtam.. Na szép!
"Szerencsémre" csöngettek.
- Majd én kinyitom! - mondtam és így lett VOLNA esélyem kiszabadulni a felettébb szoros öleléséből.
- Hagyd majd én! - kacsintott Riker.
- Igazán úriember! - kiáltottam, bár jelen esetben csak szarkazmusnak szántam. Riker csak nevetett és már indult is az ajtó felé. Keze kicsit remegve a kilincshez ért - mintha érezte volna, hogy valami rossz fog történni - és óvatosan lenyomta.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és az illető nagy bőröndökkel állt a küszöbön.
- Mit keresel itt? - kérdezte Riker.
- Emmát. - ismerős volt a hang, de nem tudtam ki lehet.
- Szerintem ő nem akar látni! Ahogy mi sem. - közölte a "vendéggel".
- Fontos dologról lenne szó. - győzködte tovább srácot.
- Nem érdekel! Menj el! - küldte el "finoman".
- Riker! - kérte, de a szőkeség rácsapta az ajtót, majd visszatért hozzánk.
- Hé! - szóltam rá. - Nem mai az ajtó! Felírom a számládra, ha baja esik! - humorizáltam, de Riker nem nevetett.. - Mi történt? Ki volt az?
- Senki.. - válaszolta.
- Riker..! - kezdtem bele. - Rocky elengednél egy pillanatra? - kértem, s ő azonnal engedelmeskedett.
- Kérésed számomra parancs! - nézett rám kiskutya szemekkel Rocky. Jórendben...
- Szóval.. Riker ne mond hogy senki. Tudom, hogy volt kint valaki! - mondtam, de nem hagyta magát.
- Mondom, hogy nem volt kint senki!
- Azért mert a hajszínem szőke még nem vagyok belül is az jó? Vagy a levegővel veszekedtél és csaptad rá az ajtót?
- Vannak furcsa dolgaim! - nézett rám olyan fejjel, mintha ez a mondata lenne a világ legegyértelműbb mondata. Feladom.. ahelyett, hogy faggatni kezdtem volna még jobban, inkább szerepet cseréltem vele, mint házigazda és kinyitottam az ajtót. Nem néztem az illetőre rögtön, helyette feltűnt, hogy van egy kis repedés a zárnál.
- Riker! Tudom, hogy te tetted! Ezt most - itt felnéztem a vendégemre. Itt már halkan folytattam: - felírom a számládra... - ismét hangosan: - Mit keresel itt?
- Emma! Szeretnék beszélni veled!
- Mik ezek a bőröndök? - kérdeztem meg sem hallva a válaszát.
- Segítened kell! - kérte.
- Nincs miben segítsek.
- Komolyan? - húzta fel a szemöldökeit. - Kérlek Emma! - nem válaszoltam semmit, helyette fintorogva ugyan de arrébb álltam, hogy bejöjjön. Először magyarázza el, hogy mi van, majd utána meglátom, hogy elküldöm-e vagy segítek.
- Sziasztok..! - köszönt.
- Mit keresel itt?! - egységes válasz érkezett.
- Miért nem lepődök meg, hogy így fogadtok.. - mondta magának.
- Hagyjuk a rizsát! Mondd el mit akarsz vagy menj! - meguntam a jópofizást. Így hát belevágott rögtön a közepébe...