*8. Fejezet*

Hellókaa :D Meghoztam a 8. részt! :33 Nem tudom, ez most olyan furi lett.. és tényleg bocsánat a Mack pártiaknak... nem így akartam :ss

"- És mit mondtál? - nézett kérdően Ratliff. Kathleen fapofával rámordult:
- Igent, te seggfej! Jó, hogy igent mondtam!
- Szóval akkor Ross... Ross most... szakított velem? - meredt maga elé Mack, s eszméletét megint elvesztvén visszahuppant az ágyra."

Egy pillanatig vártam, majd odaléptem lassan Mack-hez. Keltegetni próbáltam, de nem mozdult. Semmi reakció! Nagyon megijedtem!!
- Mack! - kicsit beleremegtem a gondolatba, hogy mi van ha... ha... nem, hagyjuk! Ez hülyeség! Még csak 17 éves, nem halhat meg! Gondolatomat elvetettem, hisz ez nem történhet meg!  Maximum "Z" tervként... de még akkor sem, hisz manapság már mindenre van gyógyír.
"Túl kombinálom a dolgokat!" - gondoltam magamban, de ekkor egy sípoló hang ütötte meg a fülemet. Rögtön odakaptam a tekintetemet. A monitoron McKenzie szívverésének ritmusa volt látható. Lassan mozgott a vonal, néha-néha megingott, s most hirtelen felgyorsult. Örültem neki, végre visszaállt normálra a lüktetés. Fellélegeztem, de abban a pillanatban MEGÁLLT!!
Teljesen elkerekedtek a szemeim! Azonnal odarohantam a szerkezethez, s elkezdtem ütögetni! Persze nem annyira erősen, mert a sokk hatására minden erőm elhagyott.
Ratliff óvatosan mögém lépett, s gyengéden átkarolt. Megfordultam, hogy szembe legyek vele, a szemeimből előtörtek a könnyek, s szorosan magamhoz húztam. Így álltunk pár percig, közben könnyeimmel pólóját áztattam.
- Nem lehet! Ez nem igaz!- dünnyögtem a mellkasába. - A kijelző téved!
- Shhh! - csitítgatott Ratliff, s adott egy puszit egy fejem búbjára. Kicsit elhúzódtam tőle, de öleléséből nem mozdultam ki.
- Te! - mutattam Kathleen-re. - Te tetted ezt te ribanc! Te ölted meg McKenzie-t! - bőgtem, s hangomban szintúgy visszatükröződött a harag, mint a szemeimben. Szörnyen gyűlöltem őt! Hogy tehetett ilyet? Ez nem lehet igaz! Neki akartam rontani Kate-nek, de Ratliff lefogott.
- Engedj el, különben te is úgy jársz, mint Kate! - kiáltottam a fiúra, s fészkelődni kezdtem. De ő csak nem engedett a szorításából, SŐT! Minél jobban erőlködtem, annál erősebben tartott vissza. Hallottam a "gyilkos'" utolsó ördögi mondatát - "Kimennétek? Pihennem kell." - amit egy gúnyos nevetéssel társított, majd a következő pillanatban már a kórház folyosóján találtam magam. A szemeim bedagadtak a sírástól, kék íriszem pedig vérvörössé változott a dühtől. Lábaim remegtek, mint a nyárfalevél, egyetlen támaszom Ratliff volt, aki mindig ott volt, mikor épp az összeesés határán voltam.
- Skacok, mi történt odabent? És Emma miért sírsz? - szegezte hozzánk aggódó tekintettel kérdéseit Rocky.
- Nem akarok róla beszélni... - magamon is meglepődtem, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni valami értelmes mondatot. Leültem egy padra, s folytattam a sírást, mit sem törődve azzal, hogy a többiek engem bámulnak. - Ratliff hazavinnél? - kérdeztem, s elővettem egy zsebkendőt, hogy kifújjam az orromat. A srác egy kicsit habozott - nyilván meglepte a kérdésem. - majd Riker felé fordult, aki a zsebéből elővette a kocsikulcsot, s Ratliff tenyerébe nyomta. Felém nyújtotta a kezét, amit illedelmesen elfogadtam, s kiléptünk az épületből. Kiléptünk a helyről, ahol láttam életét veszteni a legjobb barátnőmnek! Kiléptünk onnan, ahol a kedvenc bandám énekesének a titkos exe megölte a valaha volt legjobb barátnőmet!!!!! Hihetetlenül hangzik igaz?! Nem hazudok, ha azt mondom, én magam sem hiszem el!
Az ajtón kiérve vízcseppek csípték piros arcomat. Összébb húztam a pulóverem cipzárját, hogy annyira ne ázzak meg, viszont Ratliff megelőzött, s kockáztatván a koncertjüket és a megfázást, levette magáról a pulcsiját és rám terítette. Ő egy szál fehér átázott pólóban, én pedig 2 réteg pulcsiban ballagtam a fekete Fiat felé.
Illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót, de annyira el voltam kenődve, hogy még megköszönni sem volt erőm. Betette a kulcsot, sebességbe tette a váltót, s várt. Nem tudtam miért, de várt. Egy ideig csak némán bámultunk kifelé, néztük ahogy a szemerkélő esőnek már nyoma sincs. Helyette leszakadt az ég, s csak úgy zuhogott, mintha feneketlen dézsából öntenék. Csönd volt. Végtelen csönd. Már - már kínos csönd.
- Jól vagy? - törte meg a csendet Ratliff, s megborzolta nedves, lelapult haját.
- Tipp? - egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. NEM VOLTAM JÓL! EGYÁLTALÁN NEM! De mégis mit mondhattam volna? Így is eléggé elvettem a kedvét... ráadásul az én hibámból vagyunk most ebben a helyzetben. Ha aznap nem megyünk el arra hülye táncos válogatóra, McKenzie nem szeret bele Ross-ba, s most... most... most még mindig itt lenne velem, s együtt szomorkodnánk, hogy miért nem mentünk el a válogatóra, holott pedig milyen nagy álma vált volna valóra! Szörnyen érzem magam! Én vagyok a világ legrosszabb barátnője! Szóval.. akkor nem is Kathleen "ölte meg" Mack-et, hanem... ÉN!!
Gondolkodásomból az eszmélt fel, hogy a motor leállt. Itthon voltunk. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Pedig nem is merültem el annyira a gondolataimban. Azt hiszem...
- Na, megjöttünk! - szólt Ratliff, s hátradőlt az ülésben, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a szélvédőről. Kicsit elmerült abban, ahogy az esőcseppek különféle formában esnek az üvegablakra, ezért vétek lett volna megzavarnom. De nem bírtam magammal:
- Nincs kedved feljönni? - rám nézett. Látszólag meglepte a kérdésem. Nem csodálom, hogy meglepődött, hisz én is meglepődtem volna. De ne értsétek félre, semmi hátsó szándék nem motoszkált bennem! Csak szükségem volt valakire.. Töprengett valamin. Kicsit sokáig is.. már kezdtem megijedni a válaszától, végül mosolyra húzta a száját, s vadul bólogatni kezdett. Villámsebességgel kipattant a fekete Fiat-ból, kinyitotta nekem az ajtót, én pedig búskomor arccal kiszálltam. Az ajtóhoz sétáltam, míg ő lezárta az autót.
A házba beérve ismerős illat fogadott. Őszi falevelek. Ezt a légfrissítőt még McKenzie vette. Eszembe jutott mikor júniusban hazatért a boltból, s nagy boldogan újságolta, hogy mikor meglátta nem tudott neki ellenállni, és, hogy majd ősszel milyen jó lesz ez a légfrissítő.. Én meg ahelyett, hogy egyetértettem volna, jól leszidtam, hogy mégis mire gondolt?! Annyira hülye vagyok! Úgy tűnik apámnak igaza volt, mikor elhagyott minket: Ha ő elmegy, mindenkit el fogunk veszíteni, aki fontos!
Beléptem a nappaliba, leültem a hófehér garnitúrára, s a térdemmel a könyökömet támasztva a tenyerembe temettem az arcomat. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást.. Nem ment! És őszintén szólva nem is akartam.. jól esett kiadni magamból mindent! Rám fért már egy kiadós sírás, de nem úgy gondoltam, hogy ezt valaki miatt kell megtennem! Ratliff leült mellém. Először még csak óvatosan helyezkedett el, majd kicsivel később már kényelmesen elfoglalta a mellettem lévő helyet. Odabújtam hozzá, s a könnyeim miatt még jobban összevizeztem az amúgy is csurom vizes pólóját. Nem állt szándékomban, de nem tudtam mit csinálni.
- Sajnálom! - suttogta. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Nem értettem miért kér bocsánatot, hisz ő nem tehet semmiről. Rémesen közel voltunk egymáshoz, de jelen pillanatban ez sem zavart.
- Mit? - kérdeztem. Válaszától nagyon meglepődtem. Válasz.. hát nem is kifejezettem mondhatom válasznak, de mégis megmagyarázott mindent. Mire feleszméltem, már forró ajkait éreztem a sajátomon. Automatikusan visszacsókoltam, de fogalmam sincs, hogy miért... a tudatalattim átruházta magára az irányítást. Nekem esélyem sem volt.
Végül sikerült megtörnöm az elmémet, s újra észhez kaptam. Rögtön eltoltam magamtól Ratliff-ot és furcsán méregetni kezdtem. Először is azt nem értettem, hogy hogy jött ahhoz, hogy ilyet tegyen. Másodszor pedig, ha mégis ilyenre vetemedik, akkor rosszkor csinálta. Ez nem épp a legmegfelelőbb alkalom volt arra, hogy megcsókoljon.
- Én.. én sajnálom. - mentegetőzött, s a szemében láttam, hogy tényleg bánja a dolgot.
- Most már elsőre értettem, hogy mit.. - motyogtam magam elé. A mellettem lévő hely megemelkedett. Ratliff felállt.
- Mennem kell. - csak ennyi mondott, s elindult a kijárat felé. Gyorsan lábra álltam én is, s követtem az ajtóig. Nem leszek bunkó, ha már elmegy legalább kikísérem. Az ajtóban megállt egy pillanatra, s rám pillantott. Én gyorsan vettem a lapot, lekaptam magamról a pulcsiját, s felé nyújtottam. Mosolyogva "Nem!"-et intett. Na jó, akkor mégsem értettem, mit szeretett volna. Ratliff furcsa.. mióta ismerem - ha csak a rádióból/tv-ből is - egyszerűen nem tudtam kiismerni. A titkolózás mindig is nagy tehetsége volt.
Még egy utolsó mosolyt villantott, valamint egy "Kitartást!", majd sarkon fordult, s itt hagyott. Már csak annyit láttam, hogy beszáll a fekete Fiat-ba és elhajt. Lélegzetvételem lassú volt... őrülten lassú! Nagy nehezen rászántam magam arra, hogy becsukjam a bejárati ajtót, de a kezem még akkor is a kilincsen tartottam, mikor hallottam a zár kattanását. Mintha odakövezték volna. Nem mozdult. Összerogyott alattam a lábam, s a hideg kőre estem. Bal kezemmel a szememet törölgettem, míg a jobb egy tizedmásodpercre nem engedett a kilincs szorításából. Teljesen összezuhantam... miért történik ez?!
Bárcsak kinyitnám a szemem és kiderülne, hogy minden csak egy rossz rémálom! Hm... egy próbát megér.
De nem sikerült!

Hatalmas nehézségek árán, de sikerült elszakadnom a kilincstől, s valahogy felkúszni a kanapéra. Annyi erőm már nem volt, hogy felmenjek az emeletre a saját ágyamba.
Párnám viszont nem volt, így Ratliff pulcsiját használtam annak. Ráhajtottam a fejem az összegyűrt ruhadarabra, de amint megéreztem Ratliff jellegzetes illatát, eszembe jutott a nemrég történt csók, s megint előtört belőlem a sírás. Hirtelen - öntudatlan ötlettől vezérelve - ledobtam a pulcsit a földre, s inkább a kanapé bőrhuzatába temettem az arcom, s folytattam a bőgést.

Másnap reggel - vagyis még aznap, mert körülbelül fél 4 felé tudtam csak elaludni, akkor is fél - 1 óránként felkeltem. - nagyon rosszul ébredtem. A nadrágom zsebe rezegni kezdett. Kómásan, kisírt szemekkel próbáltam előkotorni a telefonomat, de reménytelen volt. Az erőm teljesen elhagyott. Viszont valahogy muszáj volt felkelnem, mert már nem volt kényelmes a póz, amiben feküdtem. Addig forgolódtam, míg végül megtaláltam a legkényelmesebb helyzetet, erre 3 másodpercen belül lezúgtam a földre... Na szép! Ráadásul pont Ratliff pulcsijára. Ironikus nemde? Így már muszáj voltam elővennem a telefonomat, bár a gerincem eléggé fájt. Feloldottam a telefonzárat - bár elsőre nem sikerült... aztán másodjára sem.... aztán harmadjára sem így várnom kell 30 másodpercet míg megint megpróbálhatom! De ötödjére rájöttem a kombinációra. - és elolvastam az sms-t amit kaptam... MCKENZIE-TŐL JÖTT!!!!!!!! Mivaaan??!!

"Szia Emma!
Ma átugrunk hozzád 2 körül, jó?
Rocky"

Ohh.. mindent értek! Rocky írt nekem, Mack telójáról. De hogy került hozzá a telefon? Hm.. lehet, hogy a kórházban elvették tőle.. na jó ez most furi. Tök mindegy. Ránéztem az órára: Fél 11. Akkor még van időm. Próbáltam összekapni magam, hogy legalább aránylag normális állapotban lássanak, mikor megérkeznek. Lemostam magamról a lefolyt szemfestéket, de nem tettem fel újat.. lefürödtem, s magamra kaptam egy tiszta ruhát.
A végeredmény nem lett valami fényes, de így itthonra elmegy:

Sikerült elkészülnöm még pont időben, mert a srácok és Rydel megérkeztek. Csengettek. Le akartam szaladni, de a lábaim nem engedtek. Úgy kellett vonszolnom őket, hogy lemenjenek a lépcsőn. Mintha megérezték volna, hogy valami nem stimmel... és jól gondolták!
Amint leértem a lépcsőn - nagy nehezen - már csak pár méter választott el a bejárati ajtótól, amin már vagy 4x csengettek a vendégek. Már épp indulni készülték, mert azt hitték nem vagyok itthon, mikor végre sikerült ajtót nyitnom.

De a látvány ami fogadott... Na azon teljesen ledöbbentem!!
- Ez.. - nem tudtam mit kinyögni. Már megint azon voltam, hogy a földre esek, de Ratliff rögtön jött, hogy segítsen. Sikerült megtartania, így belé kapaszkodtam míg újra érezni nem kezdtem, hogy a vér áramlani kezd a testemben, s kapok elég erőt, hogy a saját lábamon is képes legyek megmaradni. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem a "látvány"tól, s Ratliff szempárjával találtam szembe magam. Így visszagondolva: meredtem volna inkább előre, mintsem, hogy jobbra. Már megint vészesen közel voltunk egymáshoz, így, méghogy a kockázat parányi esélye se legyen meg, elhúzódtam tőle. Nem akartam megint átélni a tegnapi dolgot... nem tagadom: Élveztem, de most kicsit sem hiányzott, hogy újra át kelljen élnem. Főleg nem MOST, mikor itt van "Ő"....